dőltek a pesti aszfalton, de mit nekem forróság, indultam ismét immár a
második kezelésre. Ásványvizes flakonnal a hónom alatt gondolatban
grimaszoltam a csokiboltnak, aztán beléptem a hűsbe.
Már
otthonosan, bepakoltam a kapszulás szobába a holmimat, vettem a
kezelőruhát, és mentem rázni. Most húsz percre, de már nem a kezdőknek
szánt alacsony fokozaton ám. Szépen lassanként fölkapcsolgattam a
turbót, míg aztán kilencen pörögtem az első tíz percet. Valami miatt a
tízes nem esett jól, pedig hát a kilencestől csak egy kis kattal több.
Aztán azért az utolsó öt percet már hagytam a tízesen pörögni. Húúú.
Pedig igazából nem is csinálok semmit, vagyis hogy mégis, a rázkódás
miatt az izmok ellentartanak, feszülnek, dolgoznak. Ezért aztán a tíz
perc másfél órás intenzív mozgásnak felel meg, tudom meg Szilvitől,
miközben megmér, a kezelőlapra bevési az adataimat, aztán bepácol újra,
hogy utána a kapszulában „jól meg is főzzön”.
Odakint az utcán már
negyvenhez görbül a hőmérő. Arra gondolok, hogy talán jobban esne, ha
havazást látnék kint az utcán, de hát a légkondi hűsít, mondom
magamnak, úgyhogy befekszem a nejlonban a kapszulába. Azt még nem is
mondtam, az ágy alattam enyhén remeg, vibrál, ettől aztán fullos lesz a
relaxáció.
De ez sem könnyítette meg a dolgomat, és bár Szilvi és a
váltótársa, Bea is többször bekukucskáltak, hogy minden rendben van-e,
és igazából rendben volt, mégis nagyon lassan mentek a percek, nagyon
meleg volt, nagyon izzadtam, az orrom hegyén is gördült az
izzadságcsepp. Úgyhogy szinte ujjongással fogadtam Beát, aki ezúttal
kiszedett a forróságból.
mint a liba. Azt hiszem, erre ezt lehet csak mondani. Arcom pirosra
melegedett, hajamban csatakokban az izzadság, sminknek már emléke sem
élt az arcomon. Erre mondja azt kaján képpel a kollégám: Ja, a
szépségért… Na de ennyire?
Viszont a gatyám, na, az határozottan kezd nőni derékban…